Aki valódi tehetség vagy ihlet nélkül próbálkozott már valamely művészeti tevékenységgel, legalább egyszer bizonyosan eljutott arra a pontra, hogy a művet erőltetettnek, az alkotói folyamatot küzdelmesnek érezte. Erős a gyanúm, hogy a jelen kötetben szereplő művek írása közben Tamás nem találkozott ezzel az érzéssel. Van itt olyan érzelmi amplitúdó, hogy akár grafikailag is ábrázolhatnánk, de nem lenne sok értelme, hiszen ez nem matematika. A mondanivaló, az eredeti látásmód és az őszinteség minden valamirevaló művészet alapja; a kötet darabjai egyikben sem szenvednek hiányt.
Persze elfogult vagyok, hiszen gyerekkoromban is inkább Tamás regényeit es drámáit forgattam a Delfin-könyvek helyett, időközönként pedig rituális keretek között megsemmisítettünk néhány nekünk nem tetsző kiadványt, bokáig gázolva a papírban. A családban én képviseltem a rombolást, Tamás pedig az alkotást, de az arra való hajlandóság, hogy az érzelmi kilengések es csalódások romjain szövegek írásával építkezzünk, nagyon is közös. Szép kis hagyományok ezek, de mielőtt indokolatlan nosztalgiába csapna át e beharangozó és kijátszanám a jin-jang kártyát, a hagyományokhoz illően gyorsan megjegyzem, hogy beszéljenek magukért a költemények, és személy szerint nagyon remélem, hogy a következő előszót a szerző “Pénzt kér a halott” című krimijének felújított változatához írhatom majd.
Bartal Iván