Rilke ifjú költő barátjához intézett első levelében azt javasolta, hogy csak akkor írjon, ha mást nem tud tenni, ha olyan nagy az önkifejezés kényszere. Bartal Tamás, gondolom, szintén nem tud nem írni, hisz mi egyéb késztetné arra, hogy megmutassa, prizmáján keresztül hogyan törik a világ belé érkező fénye s médiuma legyen az őt átjáró életnek. Mondom, nem tehet mást, írnia kell. És milyen jól teszi!
Mindannyian hozzáteszünk valamit az élethez, a világhoz: elveszünk belőle, alakítjuk, gazdagítjuk. Ki jobban, ki kevésbé. Az írás, a műalkotás tartósabb nyomot hagy, akkor sikeres igazán, ha aztán, mint a földbevetett kicsírázó és termést hozó piciny mag, megszűnik, föloldódik. Kívánom, hogy a kötetnek is ez legyen a sorsa, épüljön bele életünkbe, oldódjon föl a világban. Ehhez az adottságai megvannak.
Tömör, nem túlbeszélt versek, novellák, példázatok; letisztultak. Véletlenül elkapott beszélgetések, nem halljuk az előzményeket, mégis azonnal ismerős a helyzet. Hegyezzük a fülünk, néha nem tudjuk logikai sorba rakni az elhangzottakat. Tovább kell gondolnunk a hallottakat. Néha kevés a fogódzó, de nem tudjuk kiverni fejünkből némelyik mondatát. Gondolkodásra, továbbgondolásra késztetnek a sorok, együttműködést kérnek az olvasótól, párbeszédet.
Olvassuk, beszéljünk, vitatkozzunk e kötettel!
Kövér Gábor
