Sárkányanyám, áldj a földön!
Sárkányapám, vígy az égig!
így imádkoztam fogvicsorított,
testreszeltre karcolt szobrod
előtt, Mária Magdolna…
A hideg templomkő nyomta vörösre kérgesülő térdem, fintorogva mocorogtam, miközben értetlenül zúgott fejemben az érzés, hogy az előbb még a téren eszegető galamb sólyommá vadulva háromszor repüli körül a fényezett toronykeresztet, s mire az utolsó szárnycsapással átszakítja a pokoljeles célszalagot, ördögi pusztítást visz véghez az erő, mely rövid időre a Sátán szolgálatába állott.
Botorság a mondák szavának hitelt adni, nevetett gonoszul egy rekedt férfihang, Te vagy az, szellem? súgtam, majd méla dübörgést hallottam s a padsorokban lábak kapkodó zaját, felugrottam, de már görgött felém a ritkás sekrestyeszőnyeg, rémülten kaptam jobbra és balra tekintetem: mindenünnen óriás ganéjtúrók röptették felém elemi piszkukat, lemezes csápok csattogtak arcomba, gyomromat összeszorította a trágyahullák gombaszaga, s még egy lárva nyaldosását is viselnem kellett.
A halálfejes ajtó felé menekültem: mögötte, tudtam jól, roggyant idők roskadó falai mállanak, anélkül csaptam le a rozsdás reteszt kampójáról, hogy lopva hátrapillantottam volna, majd a döngést imitáló elzárkózás után álmos szemmel pihegtem kicsit.
Görnyedeznem kellett, hogy elférjek a feketéllő mennyezet alatt, magas alakom megtört a hát közepén, beléptem, a terem a végtelenbe nyúlt, távolról tűnt elő a szabad világ, onnan sugárzott a brekegő remény egy szűk járatban, arra tartottam, anyajegyes kezeimet kinyújtva barna körmeim az oldalfalakba kapartak átkozó jeleket, miket évtizedek alatt fejt csak meg az angyalok főperjele, ingerkedőn, guggolva a ferde vonalak fölött.
Töltött patkányok vonaglották szennyvíz-ünneplő rítustáncukat a csatorna szélén: elevenen megnyúzták őket, kitépett beleik helyébe poshadt undortól kevert tőzeget nyomkodtak, majd pattogó zsírmámorban sütögették őket, s kiszórták elém, Barbárok! sziszegtem a sajnálat ragacsos hangsúlyával, mire egyik a lábamba vájta fogait.
Kitapostam belőle minden megmaradt félelmet, éreztem, csak a dögvonyítás alkonyelőtti bátorságával töltöm el, letepertem, alig értem át öles nyakát, melyen kidagadtak a fojtogató kötél árkai, végül fene nagy lelkiismeretemmel vívott hempergő viaskodás után testét mikroszkopikus darabokra osztottam fel, van aki azt mondaná, miszlikbe.
Megkeményedtem ideámban, hogy nem hódolok be az alantasnak, bár szitkokba csomagolt édeskés hangja igencsak csábított, és tudtam, hogy a távoli fény mind-mind egyre messzebb esik álló helyzetemtől, tán nincs is kiút, tán csak áltatom magam, hogy valaha kapok még a szivornyázható, ólommentes levegő gyönyöréből.
Pedig be szépen sír a torok, ha hosszas száműzetés után lélekrepesztő oxigént nyel, majd lögybölve továbbítja a huzatos tüdőbe.
Lábam a földön húztam, esőt-soha-nem-látott port vertem fel, centiméter vastagságú pókháló akadt belém, ezernyi elmaszatolt petét durrantottam szét, vonszoltam testemet, az izzasztó fókakúszásban alaktalanná horzsolódott a cipőm.
Itt-ott görényhullák hevertek: az emberi pocsolyák mélypontja fölött farakás módjára, egymásra terítve, bűzük szinte visszhangzott az alagúttá átképzett folyosón, arra már nem is emlékszem, mitől volt egy kissé homály, s nem vakot szégyenítő sötétség, talán fáklyákat helyeztek el kilencésfélméterenként, talán a levetett palástok s zakók fekete máglyája adott valami teret a szemnek, ám a legvalószínűbb az, hogy a fondorlaton, a cselen, a pucérságtól embertelen ártalmon átsütött a csatavér, s betuszkolt egy kicsit szomorkásra pofozott kedélyéből a hold a fertelem hatalmának nyilvánvaló hibalukain.
Fantasztikus kínokban feredőzve minimális előrecsusszanásért küzdöttem, és ebben a nyomorult pillanatban roggyant át gondolat-foltjaimon az a nyavalyás öt forint, mivel öcsém tartozik immár ítéletnapig, elvigyorodtam, s azt a vérszomjas verekedést pergettem elő, mit ketten bonyolítottunk széles közönség előtt.
Érdeklődő szemhéjmozdulások, hosszan kunkorodó hajtincsek, nyitvahagyott szájak, összesúgások tűntek elém a múltból, jól esett visszaidézni volt korok háborúit, ma már nevetséges lenne mindez, legyintettem.
Menetelés közben addig is éreztem különös pattogást a fülemben, keserves nyelésnek tulajdonítottam s náthámnak, de a fura zaj egyszerre felerősödött, ziháltató nyomás nehezkedett rám, hátam ennek ellenére felfelé kezdett görbülni, ragacsos kényszerképzetek rohantak meg, láttam, ahogy zúduló hegyipatak-áradat mos el, láttam, ahogy beszakadó tető bordái temetnek maguk alá és láttam magam félni, bódultan és elcsábítva, lőrésekbe kapaszkodva és leprás hólyagoktól borítottan, végül láttam magam egy Dante-bugyorban főni a hőn tisztelt célért – tán ez volt maga a fölmagasztalás.
***
Sóvárogva nyaltam le szájam sarkából az augusztusvégi éjszaka eleven-háborgó emléktörtjeit.
Hálóingben hasaltam egy tágas szobában, paplanom rojtszéle szokás szerint felhajtva, s én nagylábujjam keményedett bőrszélével kötöttem csomót rája.
Környékemet homályosan ízlelgettem csak. Ez félálom még: ugyanazt a néhány szót ismételgeted nyugtalanul.
Hallgattam a kutyaugatást, mi felriasztott.
Aztán minden elhallgatott.
Nagy szenvedés szakadt ki ebből a csendből.
Oldalra néztem.
Ott bandukoltak meredten rég poros márványkönyveim. Száradt, kávéfestette lapjaik pöccintésre hulltak szét, csak viaszos ujjaim tartottak meg belőlük ezer vagy tízezer darabot.
És vinnyogott a lét.